Hollán Ernő (Hollán György Ernő János, Szombathely, 1824. január 13. – Budapest, 1900. május 28.) hadmérnök, altábornagy, államtitkár, főrendiházi tag, valóságos belső titkos tanácsos, az MTA tagja, a Magyar Mérnök- és Építész-Egylet alapítója és első elnöke.

Családja

Hollán József orvos és Hohl Johanna gyermekeként született, Hollán Adolf orvos, miniszteri tanácsos és Hollán Hugó katonatiszt öccse. Neje békási Békássy Antónia.

Élete

A gimnáziumot szülővárosában végezte, majd 1839-ben a bécsi hadmérnöki akadémiába lépett, melynek csakhamar legjobb növendékei közé tartozott. 1844-ben hadnagy, 1846-ban főhadnagy lett a hadmérnöki karban. Lembergben állomásozott, mikor 1848. június 1-jén századosnak nevezték ki a kassai 9-ik honvéd zászlóaljhoz, majd „Vörössipkásaival” a vajdasági harctérre vezényelték. Fehértemplomnál, majd Szenttamás ostrománál kitűnt vitézsége miatt Kossuth Lajos őrnaggyá és hadmérnöki főnökké nevezte ki Pétervárad várában. A vár erődítési munkálatainak köszönhetően egészen a szabadságharc bukásáig kitartott. A világosi fegyverletétel után a vár megadta magát, de a katonai becsületnek megfelelő feltételekkel.

Hollán szülővárosába tért vissza, ahol csakhamar internálták és szoros felügyelet alá helyezték, majd bebörtönözték. Szabadulása után Bécsben talajjavítással kezdett foglalkozni, ekkor írta első művét, a Taglalati (analytikus) mértant, melynek alapján az akadémia tagjának választotta. 1854-ben, a Marczibányi-jutalom megkapása évében megnősült.

Hollán korabeli társadalmi helyzetét és hírét jól jellemezte, hogy Derby akkori grófjának fia, Edward Stanley későbbi angol hadügyminiszter egy másik angol főúr fiával együtt 1857-ben azért tartózkodott Szombathelyen, hogy Hollán hadtudományi oktatásában részesülhessen.

Politikai pályafutása

A Bach-korszak után (1859) politikai kérdésekkel is foglalkozni kezdett. Memorandumot dolgozott ki a szerinte szükséges intézkedésekről, amellyel elnyerte Széchenyi tetszését; ezeket Rechberg miniszterrel is közölte. Ekkortól a Döblingben tartózkodó gróf bizalmával és barátságával dicsekedhetett. Bizalmas viszonyban állt Deák Ferenccel is. Pestre ment a Déli Vasút magyarországi főinspektoraként. Ekkoriban keletkezett a magyar gazdasági egyesület részére kidolgozott emlékirata a magyarországi vasúti hálózatról. E fontos munkában a magyar vasúti politika fő elveit fejtegeti, ellentétben az osztrák kormány által követett, az ország érdekeinek nem mindenben megfelelő eljárással. (Megjelent a Budapesti Szemlében, 1862-ben). 1866-ban megalapította a magyar mérnökök és építészek egyletét.

Az országgyűlésnek 1865 óta tagja volt a felsőőri kerület képviselőjeként. A Deák-párthoz tartozott. Tagja volt a kiegyezést előkészítő 15-ös bizottságnak is, ahol főként a hadügyi tárgyalásokon vett részt. Az alkotmányos kormány kinevezésekor, 1867. március 30-án mint államtitkár lépett a közlekedési minisztériumba, gróf Mikó mellé (ezen posztjáról 1870. április 6-án lemondott). Tevékenysége és szakképzettsége kiválóan alkalmassá tették őt erre az akkori viszonyok közt, mivel a sokévi mulasztást rohamosan kellett helyrehozni, mégis működésének éppen ezt az időszakát támadták leginkább abban az időszakban, amikor az Andrássy-éra felbuzdulását anyagi téren a teljes levertség váltotta fel. E támadásokat, amelyeknek a képviselőházban főleg Simonyi Ernő volt szószólójuk, és amelyeket a fúzió után még a kormány részéről is hangoztattak, igazolni látszott a közgazdasági pangás idején a különben is kimerült államkincstárra az államilag támogatott vasutak kamatjából háruló teher. Hangsúlyozták, hogy kellő politikai belátás nélkül, könnyelműen fogtak a nagy vállalkozásokba, és tekintet nélkül az állam pénzügyi helyzetére, képzett szakerők nélkül, túl nagy költséggel építettek. A tények azonban mást mutatnak: a vasúti építkezés rendszere valójában nagyon jól át volt gondolva, hisz az Széchenyi munkáján és az említett 1862-es memorandumon alapult, amelyhez az 1867. júniusi miniszteri előterjesztés majdnem betű szerint ragaszkodott. Igaz, hogy körülbelül 4000 kilométernyi vasút építése öt év alatt, 1875-ig nagyon megterhelte az államkincstárat, de leginkább azért, mert az 1867-68. évek nagy forgalma után több sovány év következett, és a vagonok üresen közlekedtek. Bár az új vonalak közt több nehéz, nagy munkát igénylő is volt, mint a károlyváros–fiumei, zólyom–ruttkai és a nagyvárad–kolozsvári, az átlagos költség mérföldenként nem volt nagyobb 900 000 forintnál. Az utólagos tőkeszaporítás és kamatemelés sem egész 20 milliót tett ki, az egész költségnek 3%-át. A garanciából 15 milliónyi évi teher hárult az államra, amit az akkor nagyon megsínylett, másrészt viszont nem lehet kétségbe vonni, hogy csakis a vasutak ilyen rohamos fejlesztése tette lehetővé az állami gazdaság későbbi rendkívüli kiterjesztését. Arról is megfeledkeztek, hogy a képviselők és kerületeik igazi vasútépítési lázban szenvedtek, mindenki a maga portája elé követelte az állomást, és Hollánnak elég fáradtságába került a túlságos követelések elutasítása. Mind e tekintetben csak a későbbi kor szolgáltatott neki teljesen igazságot, pedig, amint Lipthay Sándor mondja (Vasútépítéstan I. 25 l.), „közlekedési hálózatunknak a helyes alapon való kifejlesztése körül szerzett elévülhetetlen érdemeket”. Különös érdeme volt a törökországi vasúti csatlakozás ügyében. A magyar vonalak csatlakozását ő vitte keresztül egy, a király elnöklete alatt tartott koronatanácsban, amelyben Beust a boszniai, novii csatlakozás mellett foglalt állást. Szintén az ő érdeme volt a külön vasúti igazgatóság szervezése, a szakerők csoportosítása, az új tehetségek nevelése.

1870 májusában, Mikó visszalépésekor lemondott állásáról. A honvédségben felállításakor mint szabadságolt állományú ezredes szolgált, és részt vett a szegedi I. brigád gyakorlataiban. 1870 novemberében honvédelmi államtitkár lett Andrássy alatt, és két éven át, Lónyay bukásáig maradt e tisztségben. Ezen időszakra esik a honvédtisztek képzését lehetővé tevő 1871. évi VI. törvénycikk megalkotása, majd a Magyar Királyi Honvéd Ludovika Akadémia szervezése, és a honvédlovasságnak nyolc századdal való szaporítása. Az 1871. évi hadgyakorlatok alkalmával Ferenc József kifejezte legfelsőbb megelégedését, Andrássy pedig távozásakor honvédelmi miniszternek ajánlotta Hollánt. Lónyay azonban magának tartotta fenn e tárcát, mert ebben is követni akarta Andrássy példáját. 1872 decemberében Hollán visszavonult, de megmaradt képviselőnek. Mint a delegáció tagja 1875-ben felszólalt az Uchatius-féle tábori tüzérségi anyag beszerzése mellett. 1875-ben soron kívül lett tábornok, 1876 elején pedig tényleges állományba lépett mint a székesfehérvári honvéd kerület parancsnoka. Ezzel parlamentáris munkásságának vége szakadt. 1881-ben altábornagy lett, 1886-ben pedig nyugalomba vonult és tagja lett a főrendiháznak. Ott a legtöbb kérdésben a szabadelvű irányt támogatta. Élénken részt vett a közéletben a Magyar Tudományos Akadémia hadtörténeti bizottságának és a millenniumi kiállítás katonai csoportjának elnökeként. Haláláig a Pallas Irodalmi és Nyomdai Rt. elnöke volt.

Elhunyt 1900. május 28-án éjféli 12 órakor, élete 77-ik, házasságának 46-ik évében szívszélhüdésben. Örök nyugalomra május 31-én Békáson helyezték, a Békássy család sírboltjába.

Írásai

• A mértan alapvonalai tudományosan rendszeresítve (Bécs, 1854)
• Magyarország vasúthálózatának rendszere (Das künftige Eisenbahn-System für Ungarn und Siebenbürgen in seinen Beziehungen zum Welthandel und den inneren Verkehr, Bécs, 1856)
• Zur ungarischen Frage: eine Denkschrift / von einem ungarischen Patrioten (Leipzig, Verlag von E. J. Steinacker, 1859)
• Magyarország forgalmi szükségletei s a vasutügyek ujabb kifejlődése (Pest, 1864)
• Az olcsó vasutakról (Pest, 1865)