2022 december 15.

Lehetne ezeken a hasábokon kedves karácsonyi történetet írni, de most nem lehet. Lehetne az elmúlt év gazdasági történéseiről írni, volna is mit, de most nem lehet. Lehetne jövő évi gazdasági kilátásainkat elemezni, de most mégsem lehet.

Most megrögzött pacifistaként nem írhatok másról, mint a háborúról. Arról, hogy 2022 a mi életünkben elsőként, és remélhetőleg utolsóként bizonyította: van az a helyzet, amikor nem a megszokott problémáinkra kell fókuszálnunk az év végi számadáskor. Nem a szerződésállományra, nem az árbevételre, nem az év végi határidőkre, nem az adózás előtti eredményre. Valóban, egy normális világban ez mind meghatározó az életünkben. Igen ám, de mindez az építéshez, az alkotáshoz kötődő fogalomkör. Most meg a szomszédban nem építés, hanem rombolás zajlik. Háborús pusztítás. Az elborult KGB-s ráküldte hadait a szomszédra, mert…? Miért is? Nem tudok indokot írni, mert erre nincs is épeszű indok.

Nincs mivel indokolni a pusztítást! Napjainkra az őrület már oda jutott, hogy nem is az ellenség hadseregét, fegyverzetét támadják az agyament háborúban, hanem a civil polgárok mindennapi életéhez nélkülözhetetlen közszolgáltatásokat. Az energetikai és fűtési rendszereket, a vízellátás és a közlekedés alaplétesítményeit. A mi agyunkkal szinte felfoghatatlan, hogy Ukrajna népe ezen a Karácsonyon nem narancsra, Lego-építőre, szaloncukorra vágyik, hanem áramra, vízre, fűtésre. Azért, mert Arturo Ui a mi korunkba is eljött, itt settenkedik a Kárpátok alatt. Állítsuk meg, de elveinkhez ragaszkodva! Nem lehetünk megértőek, nem lehetünk belátóak, mert ami ott történik az semmilyen indokkal nem tolerálható. Az őrült német piktor megállítására az 1930-as években az akkori elveket feladva születtek egyezmények, paktumok, hátha megelégszik, hátha megáll. A tragikus folytatást ismerjük. Akkor hát hogyan állítsuk meg Arturo Uit? Költő zseninknél jobb tanácsot nem tudok adni, az ő távirata ma is igazság.

Juhász Gyula: Szikratávirat

                                                                             

Testvérek! Emberek!
Közös veszélyben fogjatok kezet!
Bajtársak! Szenvedők!
Boruljatok le a Jóság előtt!
Bukottak! Győztesek!
Az Igazságban egyesüljetek!
Hívők! Kételkedők!
Az Ember vérzik: Szeressétek őt!
Harcosok! Álmodók!
Mindnyájatokban egy bús szív dobog!
Testvérek! Emberek!
Ne öljetek már! Ölelkezzetek!
 

Állítsuk meg a kézfogás, a jóság, a szeretet, a közös szívdobbanás, az összeölelkezés erejével! Állítsuk meg, hogy újra építés legyen a háború rombolása helyett. Majdnem olyan fájdalmas a romokat látni, mint a romok mellett álló éhes kisgyerek rémült sírását hallgatni. Talán rossz emberekre, a pusztítás embereire bíztuk a világ sorsát? Meglepő kérdés horgadt föl bennem: vajon eljön el az az idő, amikor helyettük az építés emberei, a mérnökök viszik a prímet? Tudom, a fegyvereket is mérnökök tervezik, ők irányítják a gyártásukat. Sajnos igaz. Az ő leszerelésük a mi felelősségünk. Tudom, mi is „bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”, de mi már „tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép”. Ez a tudás reményt adhatna a mérnöki irányítás sikerére. Emberiség! Próbáld meg!

2022 sok szomorúsággal írta be magát történelmünkbe. Karácsonykor felhőtlenül kellene örülnünk az ünnepnek. Nem megy. Gondolatainkban a megszokott évzáró témákat felülírja a háborútól való félelmünk, a békevágyunk. A kisgyerek sokszor vágyakozva kérdi szüleit: ugye, jövőre már nagy leszek? Én most, tőle tanulva, reménykedve azt kérdezem: ugye, jövőre már béke lesz?!

Ezen kicsit szomorú, de nagyon reménykedő gondolatokkal kívánok BÉKÉS, boldog Karácsonyt és sikeres, BÉKÉS Újesztendőt mindenkinek!

 

Nádor István

okl. építőmérnök

elnök

 

Fotó: Pixabay